Stonhenge, az óriások kőóriásai

Stonhenge, az angol Wiltshire grófság területén, Salisburytől néhány mérföldre fekvő megalitikus komplexum a neolitikum és a bronzkor közötti átmeneti periódusra datálható. Impozáns látványa és világhíre ellenére az eredeti építménynek ma már csak egy része látható.  Az emlékmű mindig is elbűvölte az idelátogatókat, s a múltban valójában féltek is tőle az emberek. A mai napig nem ismerjük eredetét és rendeltetését, s az idők során számos fantasztikus magyarázat született. Stonhenge-re legkorábban a Godfrey of Monmouth által 1136 táján írott, a brit királyok történetét feldolgozó krónikában találunk utalást. A szerző magyarázata sajnos hiányos és valószerűtlen is : szerinte az emlékművet óriások építették a régmúltban Írországban, és később Merlin, az Arthur királylegendából ismert varázsló röpítette az óriás köveket jelenlegi helyükere. Godfrey azt is állítja, hogy a kövek csodálatos gyógyító erővel rendelkeznek, és számos betegséget sikerült kikúrálni segítségükkel. A Stonhenge gyógyító erejéről szóló babona bizonyos társadalmi körökben még manapság is elvenen él. A múltban az egyház is kénytelen volt szembenézni a kövek varázslatos tulajdonságaival : I. Gergely pápa elrendelte 601-ben, hogy az ősi britonok e szentélyét nem szabad lerombolni, sőt szenteltvízzel kell megáldani. Később egyre inkább elterjedt az az elmélet, hogy a kövek egy ősi templom maradványai, ám senki nem tudta megválaszolni az ennél is fontosabb kérdést : kik építhették?

Az egyik teória szerint az építmény római eredetű, mert úgy vélték, a Brit -szigetekk barbár lakosainak ez is megfelel.  Egy másik elmélet azt állítja, az építők Skandináviából ideérkező hódítók lehettek, míg mások kitartanak amellett,  hogy  Stonhenge valójában a druidák alkotása. Az első tudós, aki hangsúlyozta Stonhenge funckcionális jelentőségét - noha nem kutatta az építmény eredetét - John Smith volt, aki 1771-ben számos, viszonylag egyszerű asztronómiai megfigyelésre alapozva kimutatta, hogy az emlékművet naptárként használhatták. A XIX. század derekán - egyes görögországi régészeti felfedezés eredményeképpen - igen nagy lelkesedésre talált az az elmélet, miszerint hatalmas sziklaköröket a mükénéiek állítottk ide, akik már rendelkeznek megfelelő technikai tudással ahhoz, hogy ilyen hatalmas kőtömböket mozgassanak és helyükre emeljenek. A tudosók azt a lehetőséget is fontolóra vették, hogy az építők a görög hódítók lehettek,ám a költőket és festőket, mint például Lord Byront és John Constable-t nem is annyira tudományos vita, hanem inkább a zöldellő wiltshire-i mezőkön álló építmény romjainak romantius látványa hozta lázba.

 Csak a XIX. százd legvégén kezdte elfogadni a közvélemény azt az álláspontot, amely szerint a megalitikus körök a sziget őslakóinak keze munkája lehet. A modern tudományos módszerek fejlődésével már sikerült néhány fontos következtetésre jutni az építmény korát illetően. A szénatom 14-es izotópjára támaszkodó kormeghatározási eljárás révén kiderült, hogy a monolitok a mükénéi kor nagy építészeti emlékeit 400-500 évvel megelőzően épültek.

 Az 1950-es években az R.J.C. Atkinson vezette kutatások azt bizonyították, hogy a komplexum több szakaszban épült. Eredetileg három jól elkülöníthető fázist tételeztek fel, ám a ma általánosan elfogadott elmélet szerint négy szakasz volt. Az első fázisban, a Kr. e. III. évezred második felében elkészülta területen kb. 100 méter átmérőjű kör alakú árok, melynek mindkét oldalát földsánccal vették körül. A szakrális körépítmény bejáratát két monolit jelezte, míg a harmadik,a ma is itt álló ún. Sarokkő ( Heel Stone) a körülhatárolt részen kívül állt. Később 56 gödröt ástak a földsánc belső pereme mentén. Az itt talált csontmaradványok arra utalnak, hogy talán hamvasztásra használhatták őket. A harmadik fázisban, mely a Kr. e. III.évezred végére ésa II. évezred elejére tehető, 80 darab kékes színű, a korábbi vulkáni tevékenység formálta követ hoztak ide a kb. 160 km távolságban lévő kőfejtőkből, s ezeket patkó alakzatban, két sorban rendezték el. Kr. e. XV- XVI. század körül a kék köveket elmozdították, s 30 darab hatalmas, környékbeli homokkő monolitot emeltek a helyükre. Ezeket körkörös alakban rendezték el, s ugyanilyen anyagú, ugyancsak hatalmas kövekkel kapcsolták össze.

Ma, noha Stonhenge rejtélyei közül számos már megoldódott, még mindig nem tudjuk pontosan,hogy az 50 tonna súlyt is elérő monolitok hogyan kerülhettek a helyükre, bár a francia Carnac melett végzett kutatómunka talán erre a kérdésre is választ kínál. Az archeológusok mindenesetre bebízonyították, hogy e távoli kor emberei már rendelkeztek a roppant feladat megoldásához szükséges technológiával.

Folytatásban Knósszosz

Knósszosz

Knósszosz városa Kréta északi partja- a mai főváros, Hérakleion- és a déli hegyek, valamint az ókoriak által Kairatosznak nevezett Katsabá folyó völgye közötti vidéken fekszik.

A VI. században elszigetelten álló fehér házak, kisebb földműves-települések és a kiterjedt gazdaságok váltakoztak itt egymással. Az Égei -tengertől úgy 11 km-re egy szelíd, lankás dombon állott az az épületegyüttes-Knósszosz palota városa-, amely a környékbeli arisztrokrácia és gazdag kereskedőréteg rezidenciáival és kövezett úthálózatával a Kr.e. II. évezredben a nyugati civilizáció leglátványosabb építészeti teljesítménye lehetett. Feltételezések szerint legalább 80, de inkább 100 ezer ember lakhatta ezt a várost, s e hatalmas tömegből csak maga a palotaépület legalább tízezer embernek adott otthont.

A város gazdasági élete a földművelésre és különféle ércek bányászatára épült, s hatalmas kereskedelmi flottája a világ számos pontjára eljutott. Knósszoszt nem az ásatások leleteiből ismerhetjük meg, hiszen a város a görög mitológiában is központi szerepet töltött be. A kegyetlen Minósz király, aki az athéni királyt, Aigeuszt arra kényszerítette, hogy fiatal emberek életével fizessen adót neki, Daidalosz, a Labürinthosz feltalálója, amely talán maga a labirintusszerű palotaváros lehetett-mint az egyes szakértők vélik-Thészeusz és Ariadné - akik Minótaurosz, a Labürinthosz szörnye ellen hadakoztak :a mítoszok szerint mind itt, Knósszoszban éltek.

Maga Kréta szigete egyébként is igen gazdag régészeti lelőhelyekben, ám Knósszosz mgasan kiemelkedik ezek sorából. Mindaz, amit ma tudhatunk Knósszoszról, elsősorban egy elszánt angol úrnak, Arhur. J. Evansnek köszönhető, aki hosszú évtizedeken át a sziget számos pontján feltárt minden lehetséges helyet, amelynek köze lehetett a palotavárosok születésének időszakához, s így fontos tárgyi bizonyítékokkal támasztotta fel alá, hogy itt, a Mediterraneum e szigetén a bronzkorban virágzó civilizáció létezett.

Oldal: Letűnt civilizációk nyomában
A lelki szépség - © 2008 - 2024 - muveszlelek.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weblap készítő egyszerű. Weboldalak létrehozására: Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat